Traumatudatos demokrácia
Társadalmi traumafeldolgozás és prevenció program
Menyhért Anna
Magyarország most olyan pillanathoz érkezett, amikor lehetővé válhat, hogy az elmúlt bő évszázad egymásra rakódott traumái – Trianon, a két világháború, a holokauszt, a kitelepítések, a diktatúra, a rendszerváltás elszámolatlanságai, a NER évei – ne csöndben hassanak tovább, hanem nyíltan is szóba kerülhessenek a feldolgozás céljából. A feldolgozás elmaradása nem semleges állapot: a traumarétegek mint befagyott áramlatok tovább alakítják a társadalmi bizalmatlanságot, az apátiát, a sérelmi dinamikákat, a tanult tehetetlenséget, politikai értelemben vett sérülékenységhez és újabb traumatikus rétegek egymásra épüléséhez vezetve.
A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen folyamatoknak több, egymást feltételező rétege van. Egyrészt a nyilvános, szimbolikus politikai megszólalás, vagyis annak belátása és kimondása, hogy a közös traumafeldolgozás elengedhetetlen (amely már részben meg is történt, illetve célként megfogalmazódott több interjúban és a Tisza programjában). Majd a politikai gesztusokat követi a megbeszélés, a közös nyelv megtalálása; és annak a kutatási, oktatási, civil, emlékezetpolitikai és digitális infrastruktúrának a kialakítása, amely a feldolgozást tartóssá, a prevenciót pedig hatékonnyá teszi. A mostani helyzet lehetőséget teremt arra, hogy a társadalmi traumafeldolgozásnak és prevenciónak Magyarországon először intézményes háttere legyen. Ennek a munkának a szakmai előkészítésében és koordinálásában szívesen részt vennék.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Tisza áradása és a befagyott áramlatok
Társadalmi traumafeldolgozás I.
Politikai szimbolika
“Árad a Tisza.”
Több helyen is kérdezik a neten, hogy mi ez a szlogen.
Engem is foglalkoztat. Az áradásnak van veszélyes aspektusa is. Az áradás után jöhet az újjáépítés.
A társadalmi traumafeldolgozás kapcsán írtam „befagyott áramlatokról”, a feldolgozatlan történeti traumákról. Látok összefüggést a befagyott áramlatok és Tisza áradásának gondolata között a magyar kollektív képzeletben.
Magyar Péter beszédeiben az 1848-as forradalmi szimbolikára épít, a lendületre, a változásra, a márciusi ifjakra; szemben az Orbán-rendszer vonzódásával a két világháború között poszt-trianoni sérült korszakra, ami a traumák feldolgozását nem segítette, hanem a frusztrációt fokozta – Orbán retorikája erre erősített rá.
A Tisza-szimbolika telitalálat, az asszociációk közt ott a Petőfi vers, a jámbor folyóval, amely egyszer csak áttöri a gátakat, 1848. A párt nevében szereplő szavak, tisztelet és szabadság, azok az értékek, amelyekre a traumatizált magyar társadalomnak nagyon nagy szüksége – Magyar Péter mondja is a Tavaszi szél című filmben (ami szintén az áradásra asszociál), hogy szürreális volt, amikor megtudta, hogy létezik egy ilyen nevű párt, annyira telitalálat.
A Tisza áradása extrém erős politikai kép (noha néhol vicces képzavar, főleg ahol más vizekre asszociál az ember a helységnévből azonnal: „Árad a Tisza Fonyódon is”).
A befagyott áramlatok feldolgozatlan kollektív történeti traumák, amelyek egymásra épülnek, és megakadályozzák a fejlődést. A mélyben valami mozog, a felszín fagyott. A traumatikus történetek és az ezekhez kapcsolódó érzelmek felolvadásra várnak, nem múlnak el, főleg akkor nem, ha hallgatunk róluk.
A magyar történelemben extra sok feldolgozatlan társadalmi trauma van, mert sosem volt idő arra, hogy feldolgozzunk egyet, mielőtt a következő bekövetkezett volna. Az utóbbi cirka 100 évben az első világháború, Trianon, a második világháború, a holokauszt, a kitelepítések, a kommunista diktatúra, a rendszerváltás, a NER – egymásra épülő traumarétegek.
A digitális korszak új eszközöket ad a társadalmi traumafeldolgozásra. Különösen Közép-Kelet-Európában. A közösségi média platformokon új kapcsolatok, hálózatok jönnek létre, és ez feloldhatja a traumákat övező hallgatást.
A Tisza párt győzelme a közösségi médiának köszönhetően történhetett meg, soha nem látott módon mobilizálta az embereket ezeken a platformokon is (a Meta is örülhet).
Az áradó Tisza megszüntette az izolációt és összekötötte a Tisza-szigeteket a politikai képzeletben. De ha elvonul az ár, a folyót mederbe kell terelni, kellenek gátak, csónakok, hidak és utak, hogy ez a kapcsolatrendszer tovább erősödjön, kialakuljon a társadalom ellenállóképessége, a reziliencia, ami nem engedi majd, hogy további traumarétegek rakódjanak a korábbiakra. Nem engedi, hogy a trauma következményei és az apátia és a tanult tehetetlenség visszatérjenek.
Most következhet a társadalmi traumafeldolgozás. Milyen eszközeink vannak erre? Állami felelősségvállalás, megszólalás, társadalmi együttműködés, civil, kutatási és oktatási projektek – minderre szükség lesz.
Erről szól majd ez a poszt-sorozat. Folyt. köv.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az elköltözés és a visszatérés
Társadalmi traumafeldolgozás II.
Traumák találkozása – digitális otthonok és a jövő
Többen is megkérdezték tőlem, hogy akkor most hazaköltözöm-e. Ez a téma sokakat foglalkoztat, több FB csoportban, főleg az után, hogy soha nem látott arányban utaztak haza szavazni a külföldön élő magyarok. Van, aki kivár, van, aki nem megy, már a gyereke ott jár iskolába, van, aki inkább csak szemlélné az eseményeket. És van, aki már csomagol. Mások meg hazahívó programokra várnak, konkrétumokra.
Ismerősöm is kérdezi a FB-on, akkor most hazajönnek azok a barátai, akik külföldre mentek? Zavarba ejtő kérdés. Először is, nem tudtam, hogy van, aki számon tartja, ki ment el külföldre. Ez szép és fájdalmas. Másodszor, közben telt az idő. És aki külföldre ment, annak ez egy másik térben történt. Máshol lenni látszólag nem olyan nagy dolog, de mégsem olyan, mint rövidebb időre külföldre menni. Azzal jár, hogy az emberek nem érzékelik egymás valóságát. A digitális terek viszont összeköthetik a kivándorlókat az otthon maradottakkal, sőt, a maguk a digitális közösségek felvehetik az otthon funkcióját – ezekről a digitális otthonokról írtam korábban. Most pedig a politikai mobilizálódás egyik fő tere lett a közösségi média, ahogy a visszaköltözésről szóló eszmecseréké is, akár a hazahívásé is. Lehet, hogy a traumák találkozásának is lehet ez a közege?
A magyarok többsége nem az uniós csatlakozás után vándorolt ki, mint ahogy ez más közép-kelet-európai országokban történt, hanem a NER évei alatt. A magyarok hagyományosan röghöz kötöttek. Mindenki kívülről tudja a Szózatot, „itt élned, halnod kell”, ez erős parancs a kollektív mentalitásban.
Létezik az úgynevezett migrációs trauma, enyhébb esetben kulturális sokk, amit az új országban élhetnek át a bevándorlók: elvesztik a talajt a lábuk alól, minden új, nincsen kapcsolatrendszer, nincsen ott a háziorvosom, a fodrászom, nem beszélem a nyelvet, amelyen aláírom az áramszolgáltatóval a szerződést, és amelyen a gyerek iskolájából kapom az emaileket. Jó esetben van munkahelyem, és lesznek barátaim.
De a magyar kivándorlókat nemcsak a migrációs trauma érintette, hanem már egy előzetes traumából érkeztek külföldre: amiatt indultak el. A különböző digitális expat/emigráns csoportok általában segítségnyújtás céljából jönnek létre, praktikus tanácsokkal, mit hol találsz, mit hogy kell intézni. Ezzel szemben a magyar bloggerek arról írtak a 2010-es évek közepén, hogy külföldre költözésük fő oka az volt, hogy úgy érezték, otthon elfogyott a levegő: elvették tőlük a hazát; nincsen jövő – nem volt más választásuk. Az országhoz való viszonyt sokszor bántalmazó kapcsolatként írták le, a költözést menekülésként. Összehasonlítva más országbeli emigráns szövegekkel, amelyek a külföldre költözést szerelmi szakításként írják le, a magyar bloggerek trauma-viszonyt ábrázoltak, áldozati perspektívából.
Akik külföldre mentek, az otthoni traumától a kulturális sokk árán próbáltak eltávolodni. Ha túlesik valaki a kulturális sokkon, új perspektívát kap külföldön. A családjával is tartja a kapcsolatot. De ez nem jelenti azt, hogy a megelőző, otthonról hozott traumákat feldolgozta: azok félre lettek téve. Csendben továbbra is ott munkálnak.
Mi történik akkor, ha valaki most hazamegy? Előjönnek ezek félretett érzések, a gyász? A szomorúság, hogy mennyi idő eltelt? Hogyan találkozik a hazaköltöző az otthoniakkal? A kulturális sokk visszafelé is létezik, amikor valaki már olyan hosszan élt külföldön, hogy nehezen alkalmazkodik az anyaországban időközben megváltozott körülményekhez, amire rádupláz az is, hogy ezt nem várná, hogy pont a saját országában nem találja fel magát. A nyelvtudás persze sokat segít.
De az otthoniak sem azok már, akik régebben voltak. Ők még inkább hordozzák a NER-évek megélésének traumáit, a kilátástalanság, az apátia, a tanult tehetetlenség hatását, az alkalmazkodást, elfordulást, vagy a kiállást, ellenállást és annak kudarcát, a belső emigrációt. Ez mind másfajta létbizonytalanság, másfajta izoláció, másfajta kiszolgáltatottság, másfajta reménytelenség – de mégis sok a közös elem, és együtt formálják azt a kollektív traumát, amit az elmúlt 16 év hozott létre.
Cathy Caruth, a traumaelméletek egyik legfontosabb szerzője úgy vélte, hogy a trauma nemcsak elválaszt, hanem össze is köt: éppen azért tudjuk meghallani egymást, mert a traumatizáló hatások miatt önmagunktól valamennyire eltávolodtunk.
Még mindig fent van a neten a Nem tudhatom szelfi-videó, kilenc éve készült. 28 országból 63 külföldön élő magyar mondta el kamerájába Radnóti versének egy-egy sorát. Közösségi költészetnek neveztem a digitális otthonokról és migráns blogokról szóló írásomban: egy új műfaj, a traumafeldolgozás nyilvános, digitális gesztusa.
Tőlem is kérdezi egy barátnőm, sms-ben, „akkor most hazajöttök”? „Komplex”, ezt feleltem. Erre azt írta, „Lehet új feladatod trauma szakértőként? Most eléggé közbeszéd tárgya, hogy intézményesen fel kellene dolgozni az elmúlt 16 év traumáit.”
Hát igen, ez jó lehetne.
Úgyhogy írom ezt a poszt-sorozatot. (Ez a 2. poszt.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Trianonról
Társadalmi traumafeldolgozás III.
A félelem emlékezete – a sérülés képeinek peregrinációja
Trianon miatt kezdtem el azzal foglalkozni, hogy mi történik a történeti, kollektív traumákkal a digitális korban: hogyan terjednek és örökítődnek át az online felületeken, és hogyan használhatók a közösségi média csoportok a traumafeldolgozásra. Pontosabban, a fiam iskolai emléknapi élménye miatt.
A Nemzeti Összetartozás Napját, a Trianon-emléknapot 2010-ben iktatták törvénybe. 2011. június 4-én az akkor 8 éves fiam félelemmel telve jött haza az iskolából. Azt mesélte, véres kezek nagy darabokat téptek ki Magyarországból az okostáblán. Azt kérdezte, igaz-e, hogy Magyarország rengeteg embert elveszített, és a területének legnagyobb részét is. Azt is kérdezte, miért nem tudtuk itt tartani azokat az embereket – mi történt velük?
Szkítiát, nemzeti rockot néztek a gyerekek a YouTube-ról, emléknapi ünnepség gyanánt, aztán animációt, a véres kezekkel, és egy másikat, ahol más európai országok területe lett kisebb, mondván, mit szólnának, ha velük történt volna.
Néhányan kvázi-traumatizált állapotba kerültek – a trauma átadható ilyen módon, ha csak a félelmet, a sokkot, a kiszolgáltatottságot, a keserűséget érzékelik a gyerekek, értelmezési keret és feldolgozási javaslat nélkül.
A Trianon emlékezetéről szóló 2010. évi XLV. törvény pontos címe „A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről” – érdekes fogalomhasználat. A tanúságtétel, például a holokauszt tanúságtételek esetében, amikor túlélők osztják meg a történetüket, életben tartja a korábbi trauma emlékezetét, de ezzel együtt, optimális esetben, éppen az elbeszélés és kiállás révén, segíti a feldolgozást. Bírósági ügyekben a tanúvallomás a történtek tisztázását szolgálja.
De itt, szokatlan módon, a törvény maga a tanúságtétel, performatív tett, ami azonban a traumához való ragaszkodásként értelmezhető. A tanúságtétel itt nem a traumatikus eseményt foglalja történetbe – ennek gyógyító hatása lenne. Hanem a következményével kapcsolatos álláspontot rögzíti: azt, hogy a trianoni döntés a magyar nemzet legnagyobb tragédiája, és a határok átszabása ellenére a magyarok egy nemzetet alkotnak.
A feldolgozás lehetséges módjáról viszont nem beszél.
Erre adhat értelmezési keretet Vamik Volkan fogalma, a „választott trauma”: egy közösség identitásának meghatározó részévé válik egy feldolgozatlan történeti trauma, amely generációkon keresztül átörökítődik, és trigger-helyzetekben újra aktiválódik.
A befagyott áramlatok, a feldolgozatlan történeti traumák százéves sorozata az első világháborúval, a spanyolnátha-járvánnyal, és a trianoni békeszerződéssel kezdődik. Magyarország az első világháború után elvesztette területének és lakosságának kétharmadát, létrejöttek a kisebbségi magyar csoportok, amelyek nem használhatták anyanyelvüket hivatalos ügyekben és az oktatásban. Családokat választottak szét az új határok, és az elcsatolt területeken maradt a vasúti összeköttetés nagy része, jelentős bénulást okozva.
A trianoni traumát a sebzett, sérült, csonka, vérző test, a fantomfájdalom szimbolikája írta le a kezdetektől. Az 1920-as évek plakátjain kezek tépik szét az országot, vagy egy kés szúrja át a térképet. Ezt a sebet még az 1990-es években is gennyedőként, üszkösödőként jellemezték. Ma is aktív a „nemzettest” sérülésének traumahordozó képzete, és a korabeli és hasonló képek keringenek a közösségi médiában, sokszor eredeti jelentéstartományukban, de ironikusan is: egy Nagy-Magyarország alakú kenyérszelet, közepén mai Magyarország alakú pirospaprika-folttal (vérrel). Máskor ezek a peregrináló képek tetoválások formájában már az emberi testre íródnak, a bőrre kerülnek.
Az Orbán-rezsimet vonzotta a Trianon utáni korszak. Orbán polarizáló retorikája nyugtalanságot, ellenségeskedést és frusztrációt váltott ki, a társadalmat megosztotta. A NER így aktiválta ennek a traumának a maradványait.
A törvény preambuluma hangsúlyozza, hogy „szakít a sérelmi és tragikus hozzáállással”. De a törvény és az indokolása úgy fogalmaz, hogy Trianon „kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott”; olyan tragédia, amelyre „mindörökké emlékezni” kell. A szövegben az látszik, hogy a határokon átívelő nemzeti összetartozásnak feltétele a közös sérelem és a közös áldozati narratíva. Ez az oka annak, hogy e felfogás számára a feldolgozás nem egyértelmű cél, mert azzal fenyeget, hogy feldolgozás után, az addig életben tartott közös sérelem nélkül, elveszhet, elfelejtődhet a közös múlt, és akkor, e szerint a kimondatlan logika szerint, megszűnhet az összetartozás is.
Ezzel függhet össze az is, hogy a közbeszédben, iskolai ünnepségeken, háttéranyagokban Trianont ma nagyon sokszor nemcsak feldolgozatlanként, hanem feldolgozhatatlanként említik. Ez lényeges különbség.
Magyar Péter elgyalogolt Nagyváradra a kampánya során, sokan elkísérték kisebb-nagyobb távokon. Ezt a gesztust két tekintetben is a társadalmi traumafeldolgozáshoz lehet kötni. Egyrészt, beszédében azt mondta, a „zarándokút üzenete”, hogy „hozzá kell kezdeni a sebek begyógyításához” – ez a trianoni seb-szimbolikára mint kimondott politikai gesztus felel. Másrészt ez a közösségi vándorlás nemcsak szimbolikus, hanem fárasztó, hosszú, testi tapasztalat. Testet adhat a sebzettség cirkuláló, peregrináló képzeteinek, fizikai módon köti meg a félelem átörökített emlékezetét.
Bécsben lakom. Hollandia után költöztünk oda. Jó volt, hogy sok ott a magyar. És azonnal éreztem, és az is jó volt, hogy ott mást jelent magyarnak lenni, mint Budapesten. Mindenhonnan költözünk magyarok Bécsbe, az anyaországi-határon túli kettősség megszűnik. A gyerekek pedig minimum három nyelvet beszélnek.
#Trianon #trauma #emlékezet